Amerigo Totnál a Via Marguttán

Három jellegzetes portré a szobrászművészről: az elsőt Szalai Zoltán, a Tükör munkatársa készítette Tot legutobbi pesti látogatásakor, a másodikat, ugyancsak Magyarországon, Moldován Domokos filmrendező, a harmadik pedig egy olasz fotóriporter munkája

AZT A MŰVÉSZETTÖRTÉNET SZAKÉRTŐINEK kell megállapítaniuk, milyen nagy szobrász, de hogy milyen elbűvölően kedves és szerény ember, arról személyesen tanúskodhatom.
Amikor első római napomon letárcsázom Amerigo Tot, azaz Tóth Imre telefonszámát és ismeretlenül csupán közös barátaink és ismerőseink üdvözletét tolmácsolom, mindjárt meghív magához, de úgy, mintha én tennék szívességet, hogy erre időt szakítok, holott kétség sem férhet hozzá, engem ér a megtiszteltetés.
Szép, bájos és célszerű lakás a Via Marguttán az Amerigo Toté, s noha újonc vagyok Rómában, mégis oly ismerősnek tűnik. Annyi olasz filmben láttam már ezeket a föl-le vezető lépcsőket, belső udvarokat és teraszokat, hogy szinte Sophia Lorent és Marcello Mastroiannit is magunk mellé képzelem, amikor leülünk beszélgetni.
Mint kiderül, szerencsém van, hogy a hétvégén otthon találom: annak köszönhető csupán, hogy a főiskolán a vizsgaidőszak előtti tanítási szünet van. Tóth Imrét ugyanis januárban meghívták Bariba, a képzőművészeti akadémiára tanárnak, s azóta mindig a hétvégeket tölti ott. Szívesen vállalta ezt az egyébként is megtisztelő kinevezést, s nemcsak azért, mert szereti a fiatalokat, hanem a város kedvéért is. Bari — ez sokat jelent számára. Itt ment „a föld alá" a második világháború alatt, itt kapott partizán-kiképzést, ide tért újra meg újra szerencsésen vissza egy-egy veszélyes bevetéséről, sokan egykori ellenálló bajtársai közül itt élnek ma is. — Ennek a tanári munkámnak van magyar vonatkozása is — mondja — Bariban, de az ország összes többi képzőművészeti akadémiáján és főiskoláján is, javaslatomra kötelező tárgy lett Barcsay Jenő nagyszerű művészeti anatómiája.
TOT-TÓTH MÁR RÉGÓTA OLASZ ALLAMPOLGAR, s hogy ezért többet tett, mint nagyon sokan a valódi olaszok közül, arról épp az imént esett már szó. De hogy ugyanakkor Tóth-Tot máig is magyar szívű ember — ahogyan tulajdonképpen se nem magyar, sem nem olasz, hanem internacionalista művész —, azt nem csupán ez a Barcsay-eset bizonyítja. Tudja ezt róla a magyar kormányzat is, amely telket adományozott neki Budán, a Táncsics utcában, a Várban. Mert az az elképzelés — nemcsak Tóth Imréé, de a miénk is —, hogy a művész ezután majd az esztendő egy részét tölti csak a Via Marguttán, a másikat nálunk, a Táncsics utcában.
— Éppen most érkeztek meg a leendő műteremlakás építési tervei, műszaki leírásai — mondja s mutatja is —, haza is megyek majd a nyár folyamán, hogy személyesen ellenőrizzem az építkezést, megcsináljam a hazai fészket.
— Tehát — haza? Sóhajt is, meg mosolyog is:
— Igen, ezt kell már végre eldöntenem, hogy hol van itthon és hol van otthon? Elmúltam hatvan éves, eltelt több mint negyedszázad a háború vége, a fasizmus leverése óta is. Az ember nem élhet örökké abból és annak, hogy a Horthy-fasizmus meg a Hitler-nácizmus elől emigrált fiatal művész, mert egyrészt hol van már Horthy és Hitler, másrészt hová tűnt a fiatalság?
Mostani, vagy legközelebbi munkájáról érdeklődöm.
— Tíz évvel ezelőtt megnyertem egy pályázatot. Cosenza városa írta ki, emlékműre. A Garibaldi korában és ügyéért harcoló Bandiera testvéreknek, az olasz függetlenségi mozgalom két kitűnő harcosának kell emléket állítani. Hogy, hogy nem, több mint egy évtizeden át nem tudta összehozni a pénzt a városka az emlékmű felállítására. Most végre megvan, hozzákezdhetek a munkához. S MUTATJA A CALABRIA OGGI CÍMŰ ÚJSÁGOT, benne emlékművének fényképe (képaláírás: Il monumento ai fratelli Bandiera nei progetto del prof. Amerigo Tot) óriási cikk arról, hogy „Finalmento", azaz végre, elkészül a Bandiera fivérek, az olasz szabadságharc két mártírjának Tot professzor által készített emlékműve.
Ez a látogatásom két nappal a községtanácsi választások előtt zajlott le, s a szavazás után két nappal, kedden délben ismét találkoztam a szobrásszal. Az Otello nevű étterembe hívott meg ebédelni, amely lakása és a világhírű Spagna tér közelében van. Kezében a Paese Sera legfrissebb száma, a választások végleges eredményeivel. Hosszan és bosszúsan tanulmányozza Tot a tudósítást, de végül is derűssé válik az arckifejezése:
— Hát igen, ezek (mármint a neofasiszták) most erősen előretörtek és ez kellemetlen. De azért nem kell félni. Az olasz munkások sokan vannak és erősek. És tudják már, mikor kell kezükbe venni a puskát. Ha Almirantéék bármit próbálnak: veszik is. Ahogy a Bandiera fivérek is tudták annak idején, s vették is. Akiknek most egy magyar szobrászművész állít örök emléket Cosenza főterén.