Mikrokozmosz a makrokozmoszban

Amerigo Tot és Mészöly Miklós Bartók Mikrokozmoszáról.

A két világ: a figurális és az elvont viszonya egy művészi életműben, s egyáltalán művész és világ kapcsolata az, ami Amerigo Tot, a magyar származású szobrászművész hazai kiállításán a nézőt arra sarkallja: egyetlen címkével összegezze a látottakat. A szobrok, grafikák engem arra biztattak, hogy ezt a formulát válasszam: „Mikrokozmosz a makrokozmoszban". A szobor, mely ezt a felírást viseli, a New Yorkban felállítandó Bartók-emlékmű-terv, egyúttal azt is formulázza, amit alkotója különféle változatokban, hazalátogatása során minduntalan hangsúlyoz: „Innen jöttem és ide térek". Ady-sor, melyet Bartók Mikrokozmosza hangszerel: lehet-e ennél magasabb szinten megvallani hovatartozásunk? Úgy látszik — bár innen indult el Amerigo Tot, azaz Tóth Imre mégsem ismer eléggé bennünket; amint kezet fogunk, máris azon csodálkozik, hogy méltatói, kritikusai számára: a hazatérés meghatódottsága: a szobrász könnyei, többet mondanak szobrainál. — „Csakhogy a könnyek a korai szobrokban is jelenvalók: nem kell szégyellnie őket", — vetem közbe félig tréfásan, s a szavakra gondolok, amelyeket alig néhány perce még a villamosban olvastam, Mészöly Miklós Bartók Mikrokozmoszáról írott soraira: hogyan váltotta át benne Bartók e zongoraiskolája a „kuszább, olvadékonyabb hitelességet", a klasszikus zeneszerzőket, a „kristályszerű elrendezettség lírájára". Én ez „olvadékonyabb hitelességre" gondoltam, amikor a szobrok könnyeit emlegettem, s a „kristályszerű elrendezettségre", mely Tot második, elvont korszakának, a negyvenes évektől méretekben is egyre növekedő szobrainak sajátja. — A szobrász felüti fejét: tetszik a gondolat. Felvilágosítom: nem eredeti. Aminthogy magam sem vagyok „igazi" riporter. Nem tudok, nem szoktam kérdezni. Színházjátszásnak érzem a kérdés-felelgetős játékot. A „riportalany" arról beszéljen, ami szívűgye. S ami természetesen az én szívügyem is. Jelen esetben Bartók Mikrokozmoszáról szeretném kivallatni. Ajánlom: hadd olvassak fel „hangulatkeltésül" részleteket a magammal hozott Mészöly-írásból. Elmondom: kicsoda Mészöly Miklós, az író, s hogy kitűnő írásain kívül, mily ritka dologgal dicsekedhet: Bartók első felesége tanította négy esztendőn át zongorázni. A Mikrokozmosz volt a zongoraiskolája. És hála tanítómesterének: egy életre szóló leckéje, irányítója is. Látom: Amerigo Totban, Tóth Imre kíváncsisága éledezik; érdekli az írás, s az is, hogy író és szobrász egyazon támpontról hova-merre rugaszkodhatik, hogy megtalálja helyét a makrokozmoszban. Észre sem vesszük, máris a beszélgetés mélyvizében evickélünk. Tot már messze úszik, én meg alig bírom visszaterelni: várja ki, míg a magnetofonszalag elindul. Arra sincs idő, hogy a Lenin körútról becsörtető utcazajt kirekesszem. Így hitelesebb is: legyen jelen a város: a gép, a zaj, a sziréna, mindaz, ami Tot elvont szobrainak lényege, ha már a „riport" másik „alanya", Mészöly Miklós, a továbbiakban is csak papírlapról adogatja labdáit, küldözgeti nálam feledett, kiadatlan esszéjének régóta napvilágra kívánkozó gondolatait. A szobrászon látszik, élvezi a szokatlan „játék" lényegét-ízét-izgalmát, s máris szobrai kristályképződésének törvényeit fordítja le szavakra.
Tot: „A kristályszerű elrendezettség lírája": vagyis a ritmus és a forma viszonya, elrendeződése nálam is később jelentkezik. Az úgynevezett konstruktív-absztrakt periódusban, ami az — azt hiszem eléggé ismert — Termini pályaudvar frízével kezdődött. A kifejezést: a kristályosodás fogalmával a dolgoknak egyik a másikába való növését jelölő „kristályszerű elrendezettség" gondolatát kiválónak találom. Hisz jelenti a dolgoknak egymáshoz való viszonyát, a művész rendszerező törekvését is. A régivel való szembefordulást: rombolást és építést. Ritmus és forma viszonyát. Az említett pályaudvar-frízen is a ritmus a fő. A robogás ritmusa. A zajból csináltam egy olyan formát, amit azután vissza lehet vezetni a vonat zakatolására, zajlására, a kocsik zajlására, vagy általában az életnek, a mechanikus életnek a ritmusára. E „kristályosodásban" kell keresnünk Bartók s a modern művészek alapvető rokonságát, a különböző művészeti ágak egyiknek a másik területére átcsapó viszonyulását is.
Mészöly: Meggyőződésem, hogy Bartóknak ez az ábécéje, a Mikrokozmosz minden műfaj alkotó művésze számára közvetlenül, mesterségbelileg is hasznos táplálék lehet; csak jól oda kell figyelni rá. Azok a puritán képletsorok, amelyekkel itt találkozunk, másutt bonyolultabb szerkezetekben, már sokkal determináltabban zárkóznak be a zenei megfogalmazás kizárólagosságába. S akkor valahogy már „megnyugtatóbbak" is: Úgy vehetjük, hogy csak zene. S vagy hátat fordítunk neki vagy nem. A Mikrokozmosz egyszerűsége műfajokon túlmutató egyszerűség. A Hangismétlés, a Szinkopák, az Imitáció és fordítása, a Hangsúlyok, a Kromatika, a Zökkenők s a többi, a Ringás, a Tört akkordok, a Felhangok, a sorozat legtöbbje: nemcsak zenetechnikai megoldási sémák, elsősorban a jelenségek struktúrák alatti szerkezetét kutatják. Művészettel az atomit. Azt, ami a tárgyban ugyanaz, mint bennem, ami a hangban ugyanaz, mint a színben; ami az értelemszerűhöz láncolt mondatot organikus megfelelésbe tudja hozni a zenei hang variációs soraival. Egyszóval, aminek kontinuumában kap igazi távlatot minden kapcsolat, vonatkozás és megértés.
Tot: Művészettel az atomit: Bartók ezt valóságosan, de jelképesen is csinálta. Amikor Mikrokozmoszt írt, jeleket rótt, de jelképet is alkotott. Bartóknál minden egyszerre jel és jelkép. Mert minden: útjelzés és keresés. Keresni a titkot, keresni, keresni a nagy titkot, hogy mi a művészet. Természetesen ezt sem Bartók, sem én, de még Michelangelo, Giotto vagy az egyiptomiak sem találták meg. Ahogyan a mikrokozmosz a makrokozmoszban vándorol, ugyanúgy a fogalmak, az ismeretek: a művész is vándorol a nagy összességben. Minden úgynevezett végútnak van egy olyan lehetősége, mint az atomnak, amely még- és mégegyszer robban, és abból aztán megint százféle lehetőség hasad. A nagy titok keresése! Istenem, ha én tudnám, mi a művészet, akkor bizonyára megtartanám magamnak! Én volnék az egyedüli tulajdonosa e nagy titoknak. Ez viszont lehetetlen. Bartók is kereső volt. Mindent meg akart tudni, és mindent ki akart mondani.
Mészöly: Ebben a játékosan zseniális műben, a Mikrokozmoszban van valami alapszerű nyíltság: olyan, mint egy organikus leltár. Nemcsak a klasszikus értelemben vett tonalitás szabályozó rendjének új és legszélső lehetőségeit igyekszik felkutatni és számbavenni ; de ugyanakkor, s az előbbivel szoros összefüggésben, gazdag mikro-összegezése is azoknak az érzelmi-gondolati csomópontoknak, megfeleléseknek, reális elvontságoknak, matematikával ökonomizált lírának, melyből a bartóki világ felépül. — S mindezt úgy, hogy mégsem zenei vademecum csupán.
Tot: A művészet semmi más, mint keresés. Keresés önmagunkban, ahogyan Ady is értelmezte, „hogy látva lássanak". Amikor a nagy makrokozmosz-halmazt szét akarjuk robbantani mikrokozmoszra, s azt újra építeni saját sejtjeinken keresztül, ,,hogy látva lássanak": voltaképp vetkőzés. Ahogyan jó csurgai parasztnyelven mondják: valamiféle hagymahántolás. Leszedjük a hagyma külső burkát, és mindig beljebb és beljebb haladunk: az egy-halmazból azaz a makrokozmoszból a mikrokozmosz felé. Hogy aztán a saját meglátásunk szerint rakjuk össze, amit előzőleg szétszedtünk. Amit az előbb a vonatkattogásról mondtam: a pályaudvar-frízen én a zajt váltottam át másféle halmazállapottá. A geológiai formában előbb a rétegződést kerestem; a rétegződésen keresztül a formáknak újból különböző halmazállapotot adtam, hogy aztán az egészet egy más formában adjam vissza. Szóval, ami bennem keletkezik, azt újból és újból szétszedem és kézügyességem révén újra összerakom. Az említett fríznek például már semmi köze nincs többé a geológiai, tehát az eredeti halmazállapothoz, mivel — úgy érzem: — az én gondolataimból, mikrokozmoszból is kifejez valamit.
Mészöly: Paradox ajándékként a Mikrokozmosz révén megszólaltatott belső vi-lág kényszerített rá, hogy a külső világra is jobban odafigyeljek. Magyarán, az elvontabb fogalmazás nyitotta meg szememet a kézzelfoghatóra. A Mikrokozmosz esetébeiz. azonban többről is van szó: egyúttal a bartóki organikus szintézis műhelytitkaiba is bevezetett. S melyik művészetnek nem az a fő gondja, hogy ilyen titkokat keressen, ilyen titkokra találjon rá?
Tot: Szerintem: a mikrokozmosz, a belső világ nyomása az, ami a legfőbb. De nem hiszek abban a művészetben, és nem hiszek annak a művésznek, aki teljesen függetleníti magát a külső világtól. Különösen hangsúlyozni szeretném: engem a külső világ késztet arra, hogy mikrokozmoszomat, vagyis belső világom már meglévő képleteit átváltoztassam figurára, lóra, harcosra, síró nőre, vagy ölelkező szerelmespárra. A mikrokozmosz az, amely minket arra késztet, hogy formáinkat megtaláljuk. A maga idejében Bartók tragédiája az volt, hogy mikrokozmosza homlokegyenest szembenállt a zene általános, romantikus felfogásával. Ma már Bartók az a gigászi muzsikus, akit példaképpen állítunk a fiatalok elé: hogyan kell, milyen úton kell nemcsak a muzsikát, de a művészetek minden ágát „megfogni". A mű, a Mikrokozmosz, csodálatos értelme: magát Bartókot is kényszerítette, hegy beilleszkedjék a mindenségbe, a makrokozmoszba. Ez olyasvalami, mint amikor a szegény gyerek kincset fedez fel, az ember, a művész felfedezi saját kincses erkölcsi világát s ezt akarja belopni a város világának meglazult erkölcsi világába. Min mosolyog? Hogy dugárut csempészünk? Azt tette Bartók is: a legnagyobb, legkincsesebb csempésze korának.
Mészöly: A Mikrokozmosz darabjait nemcsak izgalmasabb, de bizonyos mértékig lehetetlen is másképp hallgatni, mint ahogy egy mikroszkópba nézünk, vagy ahogy a jelenségek mögötti csupasz működési elvet gondoljuk. S éppen innét van ezeknek a daraboknak sajátos „állóképszerűsége" és „történés-hiánya". Ami persze látszólagos, csupán összehasonlításban helytálló jellemzés. Amiről itt beszélek, voltaképp konkrét megfogalmazása annak, amit a kínai Sziün Ci a zenéről s a hangszerekről elmélkedve mond. Szerinte: „a tiszta és világosan csengő hang képmása az égnek, a szélesen és hatalmasan zengő hang képmása a földnek ... A dob: a zene fejedelme. Ezért a dob hasonló az éghez, a harangok hasonlóak a földhöz, a zengőkövek hasonlóak a vízhez, az orgonák, furulyák és sípok hasonlóak a csillagokhoz, a naphoz és holdhoz, a kézidobok, a kereplők, a fu-dob ... hasonló a világ tízezernyi létezőjéhez."
Tot: Mármost szobromról, melynek a „Mikrokozmosz a Makrokozmoszban" nevet adtam: igyekeztem teljesen magamévá tenni Bartók Mikrokozmoszának lényegét, természetesen a magam formáin át kifejezve. Alávetettem magam a bartóki ideának: kerestem, hogyan tud a rész belehelyezkedni az összességbe. Éppen ezért a kis figurának, ami benne van a nagy figurában, ugyanolyan kontúrja, ugyanaz az elhelyezése a térben, a negatív térben, mint a nagynak, amibe beleilleszkedik. Nem azt kerestem, fedi-e mindez teljesen Bartók koncepcióját, de zenéjéből indultam ki, s ő megadta nekem a lehetőséget, hogy szobrot csinálhassak. — Maga azt kutatja: ábrázol-e valamit a szobor: a gondolati ábrán kívül figurálisan is jelent-e valamit? —Amikor az ember Bartókról beszél — s ezt szeretném nagyon hangsúlyozni — : mindig gondol valamire. Én a zenéjén kívül mindig valamiféle hangszerre. Hisz látnom is kell a zenét. Számomra Bartókot nem a zongora jelenti. Mikor Bartókot hallom, nekem síp, dob és ... és ... nádfütyülő, hogy mondja? — igen, ez az: nádi hegedű jut eszembe. Tehát az a nagy halmazállapot, ami nekem a makrokozmoszt jelenti, az körülbelül ilyen trombiták, sípok, dobok halmaza. Nem, nem mint klasszikus jelenségek jelentkeznek a hangszerek; nem dobokat és sípokat csináltam szobrommal sem, hanem olyan formákat, amik a nézőben esetleg — remélem sikerült megcsinálnom — : ezeket a víziókat keltik vagy legalábbis azt kellene kelteniök.
Mészöly: A Mikrokozmosz darabjait helyes, ha elkülönítjük a szokásos értelemben vett kompozícióktól. A kompozíció eldöntött struktúra, itt viszont minden terem-tés előtti; — inkább „kompozíció-gének" ezek a darabok: kollektív őshelyzetek, alapviszonylatok felidézései. De éppen ez a szigorú redukció teszi lehetővé, hogy a legkülönbözőbb művészi kifejezési formák, technikák számára is tanulságosak legyenek; s mintegy bevilágítsák azokat a létezési erőtereket, melyekben az egyes kiválasztott „atomi" helyzetek és viszonylatok — eddigi tapasztalatunk és átélő képességünk tanulsága szerint — a gyakorlatban megteremtődnek. Függetlenül attól, hogy további alkotói „döntés" — műfajra való tekintet nélkül — milyen formákat épít ki belőlük. Igy értem azt, hogy nemcsak zenei vademecum ez a mű.
Tot: A Mikrokozmosz darabjainak történelem előtti, sőt teremtés előtti: „atomi" állapotán nemcsak a mértéket értjük. Egyáltalán: mikrokozmosz-makrokozmosz csak méretek vitája lenne? A mérték, igaz, mindig viszonylatokban, arányokban dől el. De elsősorban saját mértékünket kell megtalálnunk. Csak úgy illeszkedhetem be a térbe, ha pontosan érzem, mi az a negatív forma, amit kitölthetek. Amit a tér, mint olyan rendelkezésemre bocsát. (Miként a bolygó, mely csak egyazon pályakörben mozoghat, abban, amit a nagy Geometria kijelölt számára, mert ha abból kitör, elég, megsemmisül, ugyanúgy a szobrásznak is, aki egy nagy Rendnek a fia, be kell tartania azt a bizonyos ellipszist, amit maga a forma kényszerít elsősorban rá.) Csak ha a saját mértékemet ismerem, akkor tudom saját magam kifejezésre juttatni. Ezt kísérletezte ki Bartók Mikrokozmoszával. Ilyen kísérletek, mértékpróbák vezettek el engem mértékem megváltoztatásához méreteim megnövesztéséhez is. És természetesen témaköröm megváltoztatásához is. Mert hiszen kit érdekel máma egy síró gyerek vagy egy síró asszony akkor, amikor láttuk Buchenwaldot, láttuk Dachaut, láttuk a krematóriumokat, láttunk ezrével, százezrével elégő csontokat. Minderről én nem az „olvadékony" korszakomban, de elvont szobraimmal beszélek. Azokkal a művekkel, amelyekről sokan azt mondják, hiányzik belőlük az életöröm. Én kétlem, hogy ők megértenék munkáimat. Hisz épp az életöröm az, ami engem egy-egy munkám megcsinálására késztet. Életöröm olyan értelemben, hogy tiltakozom a pusztulás ellen: tiltakozom, protestálok, épp azért, mert szeretem az életet. A Protest-sorozat szobrai voltaképpen ilyen felkiáltójelek. De részekre véve egy-egy olyan fogalmat is jeleznek, amit átformálhatok szoborrá: jellé. E jellel és jelképpel akarom én megajándékozni mindazokat, akik bennünket néznek: a nézőt. Őnekik mondom: a szobrot nem megérteni. Szeretni kell. A szeretet: megértés. Csak szereteten keresztül lehet valamihez hozzáférkőzni. Még a kígyóhoz, a békához is. Ha utálok valamit, lehetetlen, hogy meg tudjam érteni. Ez is mikrokozmosz és makrokozmosz: viszonylatok kérdése. Követ, fát, embert önmagában nem utálhatok. Csak viszonylatokat. Csak az embertelenséget gyűlölhetem.
Mészöly: Sziün Ci írja ezt is: „A zene egyesít és azonosít ... Lenyúlni a gyökerekig és kimeríteni a változatokat: ez a zene természete." Bartók szó szerint ezt tette; s módszeres kutatással. Onnét merített, az alapelveknek abból a mélyrétegéből, ahonnét csak Kodály merített hasonló érzékenységgel és kiaknázó képességgel. S az eredmény: a nyugati zene csodálatosan gazdag, de bizonyos értelemben mégis csak belterjes szisztéma- és harmóniavilága egy minden tekintetben egyenrangú, új szisztéma és harmóniavilággal gazdagodott. — Egyes szabad hangzatok használatával kapcsolatban Bartók így nyilatkozott egyszer: „Természetesen sok más (külföldi) zeneszerző nem a népzenére támaszkodva intuitív vagy spekulatív módon nagyjából ugyanabban az időben hasonló eredményre jutott, s ez kétségkívül éppoly jogos el-árás. A különbség az, hogy mi a természet nyomán alkotunk, mert a parasztzene természeti jelenség." Az igazi nagyság, lám maga hárítja el a „kizárólagosság" babérját.
Tot: Bartók népies inspirációjának lényege: lenyúlni a gyökerekig. Újabban, mióta áttértem a fára, e problémával is mindüntalan szembekerülök. Amiket mostanában fából összerakok, ha kívülről nem is hasonlítanak, de — azt hiszem — kopjafák nélkül nem jöhettek volna létre sosem. Szóval minél jobban öregszem, annál inkább észreveszem: innen jövök. Ha az úgynevezett kulturális hátizsákomat nézem, e hátízsák aljáról mégiscsak kikerül mindig egy kopjafa-idea. Ahogyan Bartók muzsikájában ott rejtőzködik a föld, tanya, falu, bennem is úgy él, műveimben ott bujkál a föld, tanya és falu. A fát megmunkálva, mint egy ösvényen, jobbra és balra is megtalálja az ember az emlékekben a kopjafát.
Mészöly: A Mikrokozmosz adott választ: miért kísérletezik annyit Bartók: Mert tudja, nincs végleges válasz, csak hiteles válasz van. S az így vagy úgy, valahol, valamiben, mégha meghökkentő szokatlansággal is a természetre „kénytelen" támaszkodni, — a folytonos szökésben lévő természetre, tegyük hozzá. A legújabb zene eredmenyéi és kutatásai (atonális, konkrét, elektronikus) mindenesetre éppen azt a típusú ember-természet viszonyt, alapelv és rendképlet-világot veszik revízió alá, amely a bartóki szintézis számára lényegében mindvégig bázis maradt ... Bartók műve a „váltás" határán áll.
Tot: Mármost: Azt szokták kérdezni tőlem, miért munkáimnak gépszerűsége még akkor is, amikor fából vannak? Amikor a természetből merítik anyagukat? Hát ez különösen fából faragott műveimben irónia is: Fából — gép: tulajdonképpen a halandó anyaggal, amelybe a következő években, évtizedekben belemegy a szú és szétrágja, a gépet csúfolom. A természetet hívom így segítségül. S a természetre apellálok akkor is, amikor félelmet akarok felidézni embertársaimban: Ha tovább is a gépet szolgáljuk, ez a gép lassanként úrrá válik felettünk. Én úgy látom: napról napra, évről évre veszítünk valamit önmagunkból. Ezek voltak az indítékaim, amikor tiltakozásaimat: a Protesteket megcsináltam, vagy Őfelsége, a Kilowattot (szirénabúgás az utcáról).
Tot: Egész érdekes most itt ez a sziréna! Tulajdonképpen igazolja azt, amit eddig mondtam: életünk már annyira a technika befolyása alatt van, hegy beszélni sem tudunk, mert egy sziréna közbevág. Így születik a zaj, mint termelőelem a művészetben. Ahogy a humanizmus a mítoszból vagy a történelemből élt, azon keresztül festett vagy mondott valamit, ugyanúgy a mai művész a zajból, a ritmusból, az élet kegyetlen előretöréséből merít. Ami végsősoron azt jelenti: az emberek hullhatnak, az Élet, az Univerzum, a Makrokozmosz megy tovább. Én nem úgy mondom el ezeket, hogy ezen változtatni kell. Az embereknek belülről kell változtatni valamit: a csöndet ma már mesterséges úton, saját magunkban kell föltalálni.
Mészöly: A sorrend: a klasszikusok után Bartók és Mikrokozmosza nekem is megfelelt, s éppen a felé vitt, amire egy idő múlva magam is vágytam: kilépni valahogy a romantikus érzelmi önpusztításból s felcserélni más, élesebb fogalmazásra. A kuszább, olvadékonyabb hitelességet a kristályszerű elrendezettség lírájára. S a Mikrokozmosz — főképp ebben a vonatkozásban — minden korábbi élménynél erősebbnek bizonyult. Szinte inzultusszerűen szólaltatta meg azt a lefordíthatatlannak hitt, végső képletekbe zárkózó zsúfoltságot, amit csak jobb szó híján nevezünk csendnek.
Tot: A Fából faragott királyfit említette az előbb? Bartók a Fából faragott királyfiban még mesebeli módon mondta ki a gépet. De a Fából faragott királyfi, mint hatalmi jelkép, a gép előzménye is. Maholnap, sőt máma már hatalmi szimbólum a gép, azok a tiltó táblák is, amelyeknek láttán már automatikusan csinálunk vagy nemcsinálunk valamit. Így rombolunk, így csináljuk a háborút, így építünk. Mert — ez a biztató — a jó is automatikus reflexként működik a rosszal szemben.
Mészöly: Bartók úgy összegez, hogy előre-hátra páratlan távlatokat nyit. A kísérlet, amelynek legragyogóbb példája a Mikrokozmosz, mindennapos kötelességi a művészetnek; kár reá pazarolni a „forradalmi" jelzőt. Igazában s ünnepien a Bartókhoz hasonló szintézis forradalmi, mert a legtágasabban értelmezve hatol le a gyökerekig s igyekszik kimeríteni a változatokat; és éppen ezzel teremt olyan helyzeteket, ami eleve lehetetlenné teszi a visszafordulást s egyúttal elkerülhetetlenné az újabb rend, forma és struktúra-lehetőségek felmérését. S mindez kicsiben, a Mikrokozmoszban is benne van: az új szyntaxisok kihívása. Nemcsak egy műhöz vademecum; a jövőhöz is.
Tot: Azt mondja, beszéljek szobraimról. Nem tudok szobraimról beszélni. Illetve azokról beszéltem mostanáig. S arról, hogyan készül fel az ember a jövőre. Előbb arra törekszik, hogy egyik a másikát összetörje, aztán pedig az a törekvése, hogy saját összetört-önmagát összeszedje, önmagának és világának új formát adjon. Ez is mikro- és makrokozmosz probléma. Egy negatív valami pozitív valamivé válik, mint a mesében, ahol előbb a mesehőst földarabolják, hogy aztán a varázsvíz hétszerte szebbé összeragassza. Egy világot megrázkódtató háború s az azt követő forradalmakon át az egyes és a nemzet megújulása következik. Ezt írtam rá az „Újjászületés" kövére is. Igen: 36 oldalon és 36 törésen keresztül írtam le mindazt, ami összefoglalva aztán egy történelmi idő, a háború és a háború utáni törekvés volt. Valami hasonlót próbáltam kimondani Komarov-emlékművemmel is. Ezért hoztam össze egy emberi elemet a gép elemeivel. A gépből kinyújtott emberi kézzel azt akartam kifejezni, hogy az ember felül akar emelkedni a gépen, a makrokozmoszon, és tud is. De azt is, hogy Komarov végeredményben az én kiáltványomat is aláírta: amikor én azt mondom, hogy a gép fel fog őrölni bennünket. Komarov elhitte, hogy a gép neki engedelmeskedni fog. És Komarov elhitte, hogy őt a földről irányítani tudják. Csakhogy valami mindig történik ember és gép között és éppen ez a tragédia itt, ez a nagy hit, amiből aztán csak egy kéz marad meg, ami int, csak int és segítséget vár!
Mészöly: A zenei élményen kívül mi az, ami megmaradt bennem? A Mikrokozmosz mellett egy mikro-emlék. Egy portré Bartókról, az emberről. Egy véletlen utcai találkozás emléke: Akkoriban már rég elkötelezett koncerthallgatója voltam, s amit legjobban csodáltam zenéjében, ugyanaz csapott meg ott az utcán is, csak más módon: a szintézis átható hitelességű, testi-alkati szuggesztiójával. — Egyszer nyáron, déli kánikulában, ugyanarra a villamosra szálltunk fel a Körúton. Soha nem láttam még addig koncert-dobogón kívül, s első pillanatban meglepett, hogy mennyivel alacsonyabb, mint hittem. Fönt a zongora mellett valahogy termetre fölénk nőtt. És ez következett be akkor is. Kevesen voltak a kocsiban s azok is mind az egyik oldalülés sorát foglalták el, ahová nem tűzött oda a nap. Bartók ott ült le sötét ruhában a napon, egyedül. Tulajdonképpen nem is történt más, — csupán elfelejteni nem lehet: a villamos csörömpölésnek és a pillantásának fegyelmezett ellentétét. Egy idő múlva abbamaradt a beszélgetés, a szemek őt kezdték kerülgetni, de nem a szokott módon, mustrálva; inkább úgy, mint mikor szemlesütésből nézünk fel. Vagy ahogy bennem megmaradt: mintha valami figyelmeztető kiegyenlítődés történt volna zaj és csend között, ami ugyan nem könnyítette meg a magam elviselését, de belülről mégis megnövesztett: kiemelt s ugyanakkor vissza is helyezett önmagamba. Azóta se tapasztaltam, hogy emberi jelenlét ennyire követelően és szembesítően hatott volna rám. S hogy valaki, a maga nyíltszíni önkénytelenségével, még a legmindennapibb környezetben is ilyen erővel legyen képes fókusz köré rendezni embereket és tárgyakat. Semmi homály, manír, félreérthetőség nem iktatódott közbe — mégis olyan volt az egész, mint valami mágia. Csak éppen délben, napfényben, minden lehető lámpa fénysugarának kereszttüzében ... — Lírai rövidséggel a zenéjét se tudnám jobban jellemezni.