Amerigo Tot

A külföldön naggyá lett — tőlünk rég elszakadt — magyar művészek az utóbbi években sűrűsödő hazalátogatása műveik bemutatására, könyveik kiadására, alkotásaik nekünk ajándékozására vonatkozó készségük-kedvük nyilvánítása, amire — valljuk be, ez ideig nem sok biztatást kaptak tőlünk — számunkra igen hasznos és örvendetes jelenség. Képzőművészetünk csak nyerhet az ilyen gesztusokból, melyeknek egyetlen hajtóereje: letagadhatatlan vonzódás a régi hazához és kultúrához. E gesztusok elfogadása, hasonlókkal viszonzása, a kiállítások megrendezése, könyvek megjelentetése, az ajándékok múzeumi kincseink közé sorolása — egyetemes értékeink, de még az általuk provokált viták révén is — nagyot lendíthet képzőművészetünk fejlődésén.
Amerigo Tot idegenben élő nagy művész honfitársaink közül egyike az elsőknek, aki hazalátogatott, s most reprezentatív kiállításon (valamivel később könyvben) mutatkozik be. Tot római műterme a Via Marguttán már évek óta valóságos zarándokhelye a művészetértő magyar értelmiségnek, köztük elsősorban a fiatal magyar művészeknek, akik mindenkor baráti fogadtatásra, utóbbiak aktív támogatásra találtak, s találnak nála. Így aztán Totnak minden külföldi magyar művész közül talán a „legjobb sajtója" van itthon, Magyarországon. Ennek ellenére, a kiállítás várhatóan nagyszámú közönségének egy és mást itt is el kell mondani róla.
Amerigo Tot Tóth Imrének született Fehérvárcsurgón, a Balaton közelében, 1909. szeptember 27-én. Korban tehát már ő is közeledik hatvanadik évéhez. Apja földművelő volt — a fiú erős parasztkezét nyilván tőle örökölte, anyja neve: Naszályi (Nasali) is erre utal —, idevándorolt olasz köműves leszármazottja. A belőlük öntött emberötvözet — íme jónak és keménynek bizonyult. A fúrás-faragás-formálást korán kezdő gyermek tizenhat éves korában Pestre kerül, s művészeti tanulmányait is itt kezdi, az Iparművészeti Főiskolán. De már 1930-ban európai vándorútra indul, s ennek során először a dessaui Bauhausban állapodik meg. Itt olyan mesterektöl tanulhat, mint Moholy-Nagy László, Hannes Meyer, a jeles svájci építész és Paul Klee. Tóth Imre „túláradó, asztrális és patetikus absztrakt rajzokat" csinál (G. Alliata).
Következő rövid állomása Párizs, itt Maillolnál tanul, de csak pár hónapig marad. Ezután Drezdába megy, ahol Otto Dixnek, a Dresdener Akademie tanárának baloldali művészköréhez csatlakozik. Ez az idő azonban már a végsőkig kiéleződött politikai harcok idején Németországban, s ezekben — mint egy fiatal forradalmárcsoport tagja — Tóth Imre is részt vesz. A náci győzelem (1933. január 30.) után e csoporttal együtt őt is lefogják, de sikerül megszöknie, és egyenest, hegyen-völgyön át Itáliába gyalogol. S ez az ország már kerek harmincöt esztendeje második hazája.
Az új honfoglalás sem egyszerű dolog, meg kellett küzdenie, kínlódnia érte. Nappalonként a római Akadémián képezi tovább magát, esténként kocsmákban dolgozik, skiccekkel, karikatúrákkal keresi meg vékony kenyerét. Négy év múlva, 1937-ben azonban már pályázatot nyer és felfigyelnek rá: rövidesen ismert grafikus és portréfestő lesz. Megismerkedik Renato Guttusóval, és ismét bekapcsolódik egy baloldali művészcsoport munkájába. A következő esztendőben, 1938-ban elöször látogat haza. Még nem ismert művész, de Juhász László már ilyen című cikket ír róla: Akitől sokat várunk — Tot —, és Juhász meg akik egyetértenek vele, nem hiába várnak. Igaz, közbül még egy súlyos „intermezzo"-nak kell bekövetkeznie.
Olaszország 1940-ben belép a második világháborúba, és Tóth Imre azonnal az ellenállókhoz csatlakozik.
A Nemzeti Felszabadítási Bizottság (CLN) hamarosan délre küldi, ahol ejtőernyős összekötő tisztként kapcsolatot teremt a Jugoszláviában a németekkel szembefordult, Garibaldi nevét viselő olasz katonai egységgel. Később északon, Veneto tartományban az ott működő partizáncsoportok összekötésének feladatát látja el.
A háború befejeztével természetesen nem könnyű visszatalálnia — nem is a művészet gyakorlatához, hanem a gyakorlat egzisztenciális lehetőségeihez. Pályájának felívelése — az első, még kis ív után, a ma is emelkedő nagy ívben — 1949-ben kezdődik, amikor megkapja a római Termini pályaudvar nagy, 128 x 2,50 méteres előtetőfrízének elkészítésére a megbízást. Az ezután következő húsz esztendőben (máig) egyre-másra születnek a jelentős és nagy alkotások — megbízás nélkül és megbízásból —, amelyekről néhány, a korábbi időket képviselő műtárggyal együtt ez a kiállítás hivatott a magyar közönségnek számot adni. Nem, vagy csak fotókban lehet bemutatni a méretekben is nagy, s Igy helyhez kötött műveket, amilyenek — a Termini-frízen kívül — a vértanú Bandieri-testvérek cosenzai emlékműve (1948—63); a római Autóklub 10 x 3 méteres betonplasztikája (1958); a Palazzo della Foreste bronzreliefje (1959); a Palazzo dello Sport (Nervi alkotása) díszpáholyának mellvédkerámiája (1960); a Raffaello óceánjáró plasztikai díszei (1964—65); a római egyetem Vegyészeti Karának festett paneljei (1965); stb. Ezek s a kiállítás jól válogatott anyaga, Tóth Imre egész oeuvre-je világosan deklarálják azt az igazságot, hogy a „figurális" és a „nem figurális", a „realista" és az „absztrakt" — érzelmi és tudatvilágunk formálásában — két műfaja a szobrászatnak és a festészetnek, de a kettő között — akárhol is — éles cezúra nem vonható. Végtelen fokozatokban mehet s megy át egyik a másikba, és minden egyes átmeneti állapot — a legszélső is — teljes művészet lehet a maga helyén.
Tóth Imre kezdettől, körülbelül 1930-tól „nem figurális", „absztrakt" művekkel is kísérletezik, bár körülbelül 1950-ig elsősorban „figurális", „realista" szobrokat mintáz jórészt karakteres, olykor ironikus képmásokat és vaskos női aktokat. Azután pedig, bár főleg „nem figurális", „absztrakt" művek kerülnek ki a keze alól, egyáltalán nem zárkózik el a másik műfajban való alkotástól sem. S hogy ezt nem valamiféle eklektikus szemléletből vagy „elvtelenség"-ből teszi, Tóth Imre vázolt emberi magatartása, művészi alkata és életművének teljessége egyképpen bizonyítják.