Amerigo Tot a szobrász

Gyűjteményes kiállítás a Műcsarnokban Legalább öt eve jó sajtója van" AmerigoTot-nak Magyarországon — éppen ideje, hogy megismerjük végre a szobrászműtvészt is, akit Amerigo Totnak hívnak. A „jó sajtó” ugyanis az életműről tudósított eddig legkevésbé. Ismertük már a szellemes interj-alanyt és a szíves római házigazdát, olvastunk a baloldali értelmiségiről, a nyugati sikeremberről és a magyar kultúra itáliai propagálójáról is, de hogy Amerigo Tot a plasztikai tömeg fölényes talentumú alakítója, arról vajmi keveset szóltak a lelkes cikkek és a színes beszámolók.
Kár lenne, ha a kiállítás kritikái továbbra is megmaradnának a magyar ,,Tot-publicity" eddigi hagyományainál: aki megnézi a gyűjteményes tárlatot, legalább annyi szenzációt találhat a budapesti Műcsarnokban, mint a római Via Marfutta udvarán, vagy a Piazza del Popolo sarkán, Tot teraszán és kedvenc vacsorázóhelyén. Ezért szeretném most elhagyni az életrajzot, ezért nem szeretném újra elismételni, hogyan lett Tóth Imréből Amerigo Tot, mit csinált a német művészeti szellem fellegvárában, a Bauhausban és a német szellem vesztőhelyén, a fasiszták fogságában, hogyan harcolt az érvényesülésért Mussolini Itáliájában és hogyan harcolt Mussolini Itáliája ellen egy demokratikus Itália zászlaja alatt.
Hasonló okok miatt hagynám ki művészi előéletét, tanulóéveit és mestereit, amelyekről, ha nem az előző cikkek, a szobrokat kísérő-kommentáló bőséges grafikai anyag tudósít a kiállításon: a konstruktív grafikák a Bauhaus-korszakról, a telt klasszikus asszonyrajzok Maillol iskolájárál és a párizsi közjátékról, .a szürreális-elvont kompozíciók pedig az 1950 körüli nagy stílusváltásról.
Kezdeném az 1937-es keltezésű Bikák című kisbronzzal, a kiállítás időrendben első alkotásával, amely már a későbbi művek szuverenitásával bizonyítja, miként lett Tot ihletője új hazájában az itáliai reneszánsz. Bravúrosan hagyományos, egyszersmind bravúrosan modern kompozíció ez, csak reneszánsz eszközöket használ, de csak modern szellemben használja ezeket az eszközöket: az egymásnak feszülő állattestek tömegalakitása, térhatása, dinamikája, formarészletezése és elnagyolása, aszimmetriája és egyensúlya — de maga a téma felfogása is — egy modern művészi harmóniákon iskolázott, modern életérzéssel telt szobrászatról beszél. Pedig — az Utolsó vacsora című dombormű még jobban bizonyítja ezt — Tot hangsúlyozta, sőt túlhangsúlyozta akkor az elődök nagy formai élményét, a születő reneszánsz művészeinek naiv szakmai boldogságát, ábrázolói tudatosságát. De éppen e játékos-áhítatos idézés, e tisztelgő-ironikus azonosulás a titka a korai kompozíciók szellemi hitelének: finoman elidegenít a hajdani harmóniától Tot, aki nem él reneszánsz harmóniákkal telt világban, csak vágyik erre az egyensúlyra. Eltávolitó-megidéző magatartása révén nem banális a reneszánsz lírájú sorozat, nem hazug álidill, mint az évtized olasz (és magyar) neoklasszicistáinak modoros művészete, hanem a kor és az alkotó szellemének kifejezője. A szép Parthenopea című rafinált, költői kompozíció, amely az 1940-45 évszámot viseli, e korszak csúcsteljesítményének, egyszersmind lezárásának tetszik.
Ekkor ugyanis — egész sorozat bizonyítja a tárlaton — már megváltozott, erősebb és dübörgőbb harmónia uralkodik Tot művészetében. Az alakok légiessége elnehezedik, a kerekdedség küzdő formákból, nehéz vajúdás árán születik, a szobrász hangja megférfiasodik, nyersebb lesz. Eltűnik a felhőtlen, naiv líra, a nyugodt figurákban drámák feszülnek. Aligha belemagyarázás, ha ezt a változást a háború élményével indokoljuk. A harmónia azonban csak fanyarabbá, súlyosabbá vált, nem vész el, sőt erősebb, mint valaha. Az aktkompozíciókon most leplezetlenebbül tűnik elő az a plasztikai erő, amely finoman rejtve eddig is a Tot-szobrok legfontosabb erénye volt: a biztonságos tömegalakítás, a nyugodt és megbontott felületek egyensúlya, összefogottság és részletezés ritmikus váltakozása. A ,,kavicskorszak" asszonyszobrainak nyelve nehéz szavú, tagolt es keményen artikulált, a dagadó-ízesülő testrészek, oszlopos lábak, tartógerenda-karok, dús hátak és keblek úgy fonódnak össze, mint a kelt kalács dudoros részei, és a 'hasonlat mégsem találó, mert a részek kemények és zártak, súlyosak és robbanóak. Az életmű legdinamikusabb alkotásai születnek talán ekkor, és Tot plasztikai tudása szinte tobzódik: mind bonyolultabb kompozíciós feladatokra vállalkozik, s a Kavicsasszony IV. szinte barokkos zsúfoltságát látva, valóban úgy tetszik, ez a tendencia tovabb már nem fokozható.
Ezután következik Tot elvontabb-konstruktiv korszaka, és a formák absztrahálódásában az elmondottakon kívül bizonyára nagy szerepe van az ekkor kapott épületplasztikai megbízások megváltozott igényeinek is.
A változás formailag a konstruktív, megszerkesztett egyszerűsítés felé törekszik, de szellemi lényege valami szürreális-játékos kettőpség: megszületik az emberszabású gépek és gépszabású emberek különös, ironikus-tragikus világa, amelynek legvonzóbb megfogalmazása a Műcsarnokban talán a Talált és csinált embermód rendetlen excenter-prése és mellette az emberfigura szabályosan megmunkált, könnyed fogaskerékeső-rendszere. A föld füle ezt a gépi-emberi keveredést még tetézi kancsal indián totem, oszlopok antropomorf hangulatával (meg az egynézetű-többnézetű körplasztika rafinált kettősségével), az Őfelsége, a kilowatt emberi-gépi-sziklaformáival, súlyával és játékosságával pedig azt is elárulja, ami ezeknek a mechanikus embereknek, emberi mechanizmusoknak végső művészi tartalma: meditáció a mechanizálódó-elidegenedő.
Meditáció, azaz nem technika-imádat és nem technikapánik: Tot szemlélete most már nem tragikus, nem kemény, a „kavicskorszak" görcsei után mintha sokkal lazítottabb intellektussal, kevesebb azonosuló szenvedéllyel szemlélné az életet: ezekben a gunyoros-érzelemgazdag kompozíciókban is a technikai világ jó és rossz következményeivel egyaránt fölényesen könnyedén játszik. A hatvanas évek szobrászata pedig külön-küliin foglalja kompozíciókba e lehetőségeket. A Hódolat az ikerrepülőknek forgást és keringest, párhuzamos összetartozást és fenséges eltávolodást érzkeltető korongrendszere a világűrhódítás pátoszos és modern emlékművévé válik, a Komárov emlékére megbillent egyensúlya, szétszakadt párhuzama és beszorított emberkeze a megrendült pátosz hangján szól, míg az ugyancsak idei termésből való Képtelen párbeszéd emeltyűkből, tengelyekből és platnikból összeálló emberei a fölényes művész kaján iróniáját hirdetik.
A legújabb „geometrikus” kompozíciók száraz fegyelmet, a Karinthy-Olivecrona plasztika mélyvilágát és A föld szeme anyagköltzetet látva az az érzésünk, hogy e fölényesen magabiztos művészet mostanában úgy játszik a stílusokkal is, mint a gondolatokkal: lazított csukloval és bravúros biztonsággal. A hazai bemutatkozásra készített Csurgói Madonna ismét reneszánszos formanyelvét is ez magyarázza. A művész ontja újabb es újabb ötleteit, de formailag egy fogalommal mind nehezebben meghatározható tevékenységére is jellemző az, ami Amerigo Tut szobrászatát három és fél évtizede meghatarozza: a hatalmas plasztikai biztonság és hol offenzív, hol gunyoros-kivülálló, de elpusztíthatatlan optimizmus.
Művészi vonások, amelyektől az alkotó portréja legalább olyan színessé, vonzová válik, amilyen a színes riportok főszereplőjéé.