Egy mosoly élete és halála

Ez a rege egy lány életéről és haláláról szól. Akit a lány szeretett s akinek karjaiban most meghalt: egy nagy magyar művész, Olaszország büszkesége; régebben be is mutattuk egyszer a Tükör olvasóinak. Vegyék most a leány történetét — azaz: a szerelemét. Kettős portré kell hozzá, mert csak így érthető a műremek, a szerelem: férfi és leány, szöveg és zene. Tóth Imre régi barátom. S ha »régit« mondok: ötvenet átlépett férfiak közt jelent ez bizony idestova vagy harminc esztendőt. Közben Tóth Imréből odakünn, Rómában, ahol valamikor megbarátkoztunk, Amerigo Tot lett: világhírű szobrász, a római főpályaudvar homlokzati nagy díszének s annyi másnak alkotója, olasz nemzeti vagyon. És regényalak. Én még ilyet nem láttam: mindent tud. A fehérvárcsurgói parasztgyerek gyalog járja Európát, s meg sem áll a világsikerig. Olaszul, angolul, németül, franciául úgy beszél, mintha az anyjától tanulta volna. Magyarul pedig: mintha Csurgóról a lábát sem tette volna ki. Szobrai, reliefjei szanaszét Itáliában, s a világban. Végignéztem, ahogy egy római üzemben az új olasz óriás óceánjáró, a Raffaello lépcsőházába való domborműveinek kivitelezésén dolgozott: mesteremberként a mesteremberekkel, szakasztott a Benvenuto Cellini önéletírásának egy lapja volt, a Perseus öntése, ahogy ő írta le. A hányszor fenn voltam nála a Via Marguttán, még a régi műtermében, meg ahányszor ott láttam s ott látom ülni a Canova-kávéház előtt, a Piazza del Popolón, mindig Széchenyire gondolok. Az ifjú Széchenyire, aki Rómában meglátogatta Thorwaldsen műtermét, s ott az első magyar szobrásszal, a fiatal Ferenczi Istvánnal találkozott. Egy Csokonai-fejet mintázott éppen Ferenczi (s tehetett volna-e m eghatóbbat, Rómában, akkor?), de a grófnak nem tetszett a mű. — Ich glaube überhaupt nicht, dass ein Ungar für eine Bildhauer taugt — írta naplójába a műértő huszárkapitány. »Nem is hiszem egyáltalán, hogy magyar ember szobrásznak való lehessen« — jegyezte fel egyelőre németül. A lángelme, aki olyan országot segített terem teni, melynek fiai majd mindenre valók lehessenek s felvihessék akár a csillagokig — ha ma toppanna be Rómába a Porta del Popolo alatt (amerről Rómába érkeztek a magyar vándorok, amíg még nem volt vasút), első pillantása Rómában, a téren, a kávéház előtt mindjárt egy magyar szobrászra esnék, egy magyar szobrászra, kinek vésőjével (mondtam, ugye, a Term ini-pályaudvart?) maga az Örök Város állíttatott magának kaput. Mindent tud Tóth Imre — mondtam az imént. S igaz is. Láttam bablevest főzni, igazi magyar bablevest és kolozsvári rakottkáposztát; nem is értem, hogy lehet így megcsinálni Rómában, hogy szerzi meg a belevalót. Egyszer lelopták a kocsimról a rendszámot, olyat csinált helyette, hogy idehaza sem fedezte fel a rendőr, hogy nem »igazi«. Ejtőernyővel ugrált ki repülőgépből (meg is járta vele), mikor a fasiszták ellen harcolni kellett, Túl az ötvenen: nyaranta most békaemberség a sportja, a lépcsőn meg úgy szalad fel, hogy a nyelvem kilóg, míg utolérem. Muzsikálni is tud. Mondom, mindent tud — és úgy járja azt a nyúlt háromszöget, melyben az élete folyik, a vendéglője, a kávéháza s a műterm e között, nevezetes sötét, mackós, nyakkendődén flanellingében, melyre legfeljebb ha olykor ölt zakót, mint egy erős, hatalmas, őszbeborult, de borotvált és hódító szemű srác. Come sta, Professore? — hallik körülötte, amerre megy az utcán; Ciáo, Amerigo! — repesnek rá a nők; s nekem tetszik, amire ők nem gondolnak, ez a magyar diadalmenet. Mikor pedig tavaly tavaszutón megint kiérkeztem, hogy künn is maradjak szilveszterig, Tóth Imrét három új fejlemény szenzációjában láttam ott viszont. Az egyik — a kisebbik — az új kocsija volt: hófehér, versenyautó-szerű, Alfa Rómeo, Giulia Sprint. A legdrágább. Hármat adtak el egész Rómában, az egyik persze okvetlen kellett neki. »Ilyet még nem láttál!« — s igaza volt. Kimentünk vele az országútra, az Aureliára, Bracciano felé, ideadta közben vezetni is. Hát kész veszedelem. A másik fejlemény, a nagyobbik, az igazi: az új háza. Igen, az új háza, mert otthagyta a kedves öreg műtermet, az összefirkált falaival, a szűk lépcsőházzal, a képtelen, meghitt kis odúját, a szörnyű rendetlenséggel, amelyben évtizedek óta megfészkelte magát s elterpeszkedett. Hát most sem ment messze, csak pár házzal odébb: megmaradt a keskeny, járdátlan, híres kis Via Marguttán (ami Rómában annyi, mintha Párizsban Montparnasse-t mondanék). De ebből a házból, az emeletről domboldalra jut az ember, ott az új ház, teraszosan, pompeji-vörösen a Pincio lejtőjének támaszkodik. Ő csinálta, legalább annyira, mint a mesteremberek: naponta odajártunk, láttam, amint alakul, kivirágzik a keze alatt. Pálmás csöndsziget, Róma szívében, a Múzsa tenyerén. Végre is, no lám, a nomád megérkezett, a sátorlakó kőházba költözött. Csak asszony nem volt a házban — s ennek még örültem is. Igen, ezúttal nem találtam nőt Imre mellett; s ez volt a harmadik fejlemény, a harmadik szenzáció, örülni csak azért örültem ennek, mert évtizedek során végigasszisztáltam egy-két főbenjáró, »nagy« nőügyét, s ezúttal is megállapíthattam, hogy a művészre vigyázott a csillaga: saját judíciuma, mely meg tudta mérni — s könnyűnek is találni —, aki helyt akart volna fészkelni oldalán. Akkor tűnt fel Doreen a horizonton, annak is éppen csak a szélén. A horizont a vendéglő udvara volt, a belső »kerthelyiség«: ott akadt meg a művész szeme, öt-hat asztallal odébb, a Doreen Kay gyönyörű, de — ha mosolygott — máris eltűnő, édeskeskenyre csípett két szemén. Nem telt bele pár nap, már az asztalunknál ült, nem telt bele pár hét, indult a regény. Doreen magas volt, termete görög amazonoké, sudár, arca szép, friss kis college girl-öké, gödröcskés, édes, nevetős; huszonhat éves volt, azaz akkor még csak huszonöt. Nagyon szerette Imrét. S e három szó az életrajza lett. Pedig nagyon szerette Imre is — és nagyon megkínozta. Mint Boccaccio híres novellájában Saluzzo márkija a hű Griseldát: úgy vetette maximális szerelemből m axim ális próba-tételek alá, magát kínozva úgy kínozta meg. Igaz is: annyi kelekótya amerikai, angol, mindenféle lány jön Rómába, gazdátlanul cselleng, szerencsére les. Csakhogy Doreent más fából faragták, skóciai erdők kemény, komoly fájából; mondta is erősen, hogy ő skót, nem amerikai, még ha ott nőtt is fel, Amerikában, oda vándoroltak ki vele a szülei, szegény munkásemberek. Nekem elmondta Doreen — Imrének nem —, hogy odakünn, Amerikában egyetemre járt, filozoptrina volt. S hogy Rómába azért jött, amiért rendes ember Rómába jön: Rómáért, a varázsért, mely alatt nyögünk s melyért drágán fizetünk. Szép lányt soha Comte pozitivista bölcseletéről olyan okosan nem hallottam beszélni, mint ezt a junói alakú s cica-mosolyú kis Doreent; angol ajkak sem pergették soha előttem ily tökéletesen az olasz szó leghibátlanabb gyöngysorát. Pártoltam Doreent és szántam nagyon. Hogyne szántam volna, am kor például egy éjjel Imrét sofíroztam ki a trieszti vonathoz (dokkban állt már a Raffaello, helyszínen szerelték a domborműveket), s ott, már fönn az indulásra kész vonat hálókocsi-folyosóján mondta neki Saluzzo »kegyetlen« márkija, hogy »elpakolod a holmid a műteremből, mire visszajövök, ne lássalak«. A vonat elment, a Via del Tritone mögött, a vacak kis szállodája előtt tettem le a síró leányt; mert a szobáját nem adta fel, pedig az új házat ott a Via Marguttán Tóth Imrével szinte már együtt építették ketten. Nem a ház kellett neki, nem a szerencse, semmi. Riadtan s restelkedve panaszolta nékem egy este a Piazza del Popolón, hogy a Nagy Filmsztár — akit angolra tanított szegény — nem fizet neki'. Biztattam, ne hagyja magát, kérje csak el a pénzét. »Gondolod? Merjem-e?« Fogadnék, hogy nem merte. Hát örültem is pár hónap múlva, most májusban, még ha Rómába Firenzéből, a Dante- kongresszusról csak két napra ugorhattam is le. Mert a telefonba azt mondta Imre, hogy Doreen már ott lakik, nála. S kérdésemre, hogy mit csinál: — Titokban magyar szótárt és nyelvtant vett. Magyarul tanul. — Ajjaj! — rikkantott ki belőlem erre, hiába, a rendes férfi-alávalóság. — Ne félts te engem — felelte Imre, ha már ezt ütöttem meg, ugyanezen a hangon. Tóth Imrénél a rendes szombati ebéd volt aznap, maga főzte bablevessel s vendégekkel vagy öt nációból. Hát beszélgetnünk így nem lehetett, másnap meg már mögöttem volt Róma. De amit láttam, elég volt nekem és jólesett. A ház asszonya Doreen volt, kivirágzott ez a szerelem. Látnivaló volt, hogy Tóth Imre biz’ »elveszett«. Végre-valahára! — mosolyogtam Doreenra, ő visszaragyogott s megszorította a kezemet. Úgy jöttem el, hogy a regénynek, mely szemem előtt indult és szövődött, rövidesen happy end-jét látom; hogy a nomádnak, ki kőházat csinált, asszonya is lesz már, méltó s igazi. Csak az nem tetszett, hogy Imre közben (mi lelhette?) szakállt növesztett; hazaérve Pestről írtam meg neki, micsoda vicc ez, vétesse le. Jó esztendő volt, két kongresszust is hozott, most jövök Rómából megint. Jó esztendő? Do-reen nincs, Imrét egyedül leltem, kihányt kofferek között. — No, csakhogy hallgattál rám, levétetted azt a buta szakálladat. — Vigyázz, ne érj a jobb karomhoz, tegnap vették le róla a gipszet. És hallgass ide. Nem érek a jobbkarjához, ne fájjon. Iparkodom mélyebb sebéhez sem érni. Úgy sem sikerül, de szárazon, riportosan mondom, így még nekem is jobb. Amit májusban még nem tudtam: hogy Tóth Imre még tavaly, év végén, hazaküldte Doreent Amerikába, a szüleihez. »Nézz körül ott még egyszer: ott tudsz-e hagyni mindent.« A visszafelé szóló jegyet csak akkor küldte el neki, mikor Doreen írt, hogy haza akar jönni. Haza Rómába, haza Imréhez. Másodszor, most július végén vagy augusztus elején, Imre indult Amerikába. Az új olasz szuper-óceánjáró, az Amerigo Tot munkájával díszes Raffaello első átkelése volt. A hajó uszodája szélén megcsúszott a művész, karját törte. New Yorkból fel-hívta Doreent; meg sem mondta, mi történt, Doreen érezte meg. repülőgépre ült. Négy nap múlva már indultak is New Yorkból vissza, épp csak Doreen szüleinél jártak, vidéken, úgy kérte meg tőlük Imre, gipszelt karral, a lányuk kezét. (El kellett még egyszer törni aztán, mert rosszul forrt össze, október derekáig gipszben is maradt.) Útközben visszafelé rosszul lett Doreen. Rosszul volt már indulás előtt is, de az orvos útnak eresztette, nem találta el a diagnózisát. Most, a hajón rájöttek: vírusos májfertőzés. Rómában, a kórházban már csak két napig feküdt, félrebeszélt, Imrét is mintha nem ismerte volna meg. — Ma sono Amerigo! But I am Imre! — fuldokolt olaszul, angolul a művész. — Imrének nincs szakálla — szólalt meg ekkor Doreen, tisztán, magyarul. S mikor újra meglátta Imrét, aki közben elrohant és megint nem volt szakálla: — Darling, I love you so much! Augusztus huszadika volt — és ez volt utolsó szava. (Örökre jött hát Rómába Doreen. Most a világ legszebb temetőjében, a római kis »angol temetőben« nyugszik, Caius Cestius piramisa tövében, ahol kiindul az ostiai út. Hivatalosan úgy hívják, hogy cimitero acattolico, nem-katolikus temető, így került oda Doreen, a presbiteriánus papja temette oda. Lordok, zsidók, németek, skandinávok, baltiak, görögök, angol matrózok, cári urak, régészek és leányok, hollandusok, svájciak, akiket Róma roppant mágnese többé el nem is ereszt — ezek feküsznek itt, sőt rendhagyó, nagy olaszok is. Ott láttam Goethe fiának sírját, a szocialista Labrioláét, meg Róma legméltóbb német arájáét, az aranytollú és aranyszívű Malwida von Meysenburgét, cseh husziták és hugenotta franciák között. S ide került négy óriás: Shelley és Keats, majd Humboldt, végül Gramsci. — Itt nyugszik az, kinek neve vízre van írva — olvasom most újra, s könnybeborult szemmel most Doreennak olvasom, Keats maga költötte sírfeliratát.) Október huszonötödike van, ma lenne Doreen huszonhat éves, a temetőből jövünk, ma avattuk a sírkövét. Tóth Imre műve: erős, nagy kőlap, de szinte lebeg, nem látni, mitől, a művész úgy oldotta meg. Rajta csak egy szó: Doreen. Ha közelebb hajolsz, lenn a kő alatt még két sor angolul. Doreen Kay, * 25 October 1939, Falkirk, Scotland, † Rome, 20 August 1965. Tőle fejtől egy finn költő nyugszik, strófákkal a sírján, a szomszédja meg nem kisebb művész, mint maga Hans von Marées. Jól eljöttél Rómába, Doreen. Születésedtől (a perctől, mikor szerelm dnek születtél) végigkísértelek sírodig. Itt ülünk Imrével az új házban, az amerikai útról máig sem elrámolt holmi, a kinyílt bőröndök között, nem rakhattad el, de a ház asszonya vagy, minden sarokból mosolyogsz. A fotográfiád. — Ha írsz róla — mondja Imre —, írd meg, hogy a legkülönb volt, akivel találkoztam, s hogy hozzá foghatót többé nem találhatok. A naplóját olvasgatom most, abból tudtam meg, hogy egyetem rejárt. — Nekem megmondta. — De el is végezte! Doktorált, jelesen, mint évfolyamelső. Nézz ide. Színes kis fénykép, amerikai: tógában, doktorkalapban a kis Doreen. — És írd meg, hogy gyerekünk lett volna. írd meg, hogy ezért siettem, ezért akartam vele Magyarországra indulni, harm inc év után először, most mindjárt, az amerikai lánykérés után. Csurgón akartam megesküdni vele, azt akartam, hogy Kovács Lajos adjon vele össze, fehérvárcsurgói református lelkipásztor, kilencvenhat éves, él ma is, aki engem keresztelt meg elsőül, amikor Csurgóra került. Írd meg. Kovács Lajos. Így vagy itt a szobában, Doreen: lásd, megdicsőülésed percei ezek. S ha Imre nem kért volna, tán nem írtalak volna meg? Csak mert meghatottál? Ha semmi másért: megírtalak volna már csak azért magában is, mert a Tóth Imre keze, művészete kialakít majd mégis, ha igaz, egyetmást fönn az újjászépülő budai Várpalotán. S mert ha a Kőműves Kelemenné balladáját, példázatát már nem tanulhattad is meg, kis Doreen: ott lesz abban a munkában, ott is marad a magyar Duna fölött egy skót leánynak szíve-vére, ki szerelmében — »Imrének nincs szakálla!« — már magyarul haldokolt. Balladánkban — mely a skót ballada rokona — az asszony vére köti meg a köveket.