Egy nap Tottal

A külföldi magyar művészek közül talán a „legjobb sajtója" neki van — mondja Major Máté. S magyarázza: Amerigo Tot műterme valóságos zarándokhelye a művészetszerető magyar értelmiségnek, s elsősorban a fiatal magyar művészeknek. De hát más olvasni ezt, és rábólintani. S megint más tapasztalni, látni és érezni az élmény testmelegét.
Már a találkozás sem volt mindennapi. A Via Corso örökké fortyogó áradatától csak egy lépés a Via Margutta csendes világa. A hosszú, macskaköves utca szinte egyetlen műhely. amolyan római „Montmartre". Tenyérnyi galériákban rögtönzött tárlatok, egy fiatal ember a kapualjba ülve stelázsit barkácsol, ketten ecsetet tisztítanak, a sarkon vita rikácsol, és egy vidám fickó — éneke betölti az utcát — ki tudja hová készülő rokokó székek figuráit aranyozza. Teljesen belemerülve ebbe a valóságos csendéletbe, fél szemmel a házszámokat lesem. S ekkor hirtelen elémtoppan. Jön az utca közepén — hóna alatt egy köteg újság, levél, bizonyára az aznapi posta —, és olvas. „Jó reggelt!" — köszönök rá. Felkapja a fejét, s már ropogtatja a kezem, és nevet, és mondja, hogy várt, mert megkapta a közös barát levelét. A postaolvasásnak egy időre vége. „A fűszereshez megyek, gyere velem." S megyünk a fűszereshez, nagy kenyeret viszünk haza, meg sört. Mert hozzák a tihanyi kiállítás szobrait, mindjárt itt lesznek a szállítók — régi társak —, s ez kemény munka, precíz munka, enni meg nincs idejük. Szendvicset csinálok nekik."
S megyünk haza. A hóna alatt a posta-pakk, kezében szatyor, ismerősök ráköszönnek: „Buon giorno, Maestro! Coine sta?" —, s egy-egy percre megállunk, mert beszélgetni is kell.
S aztán, otthon. Ez hát a filmről, fotókról jól ismert ház. A keskeny lépcsők — előtte a mélyben kis műhely, benne fúrógép, prés, miegymás — a szobrokkal, makettal, fotókkal, munkaasztallal teli műterembe futnak. Feljebb, egy galéria magasán, hálószoba, odébb parányi konyha, egy kedves beszélgető zug, könyvekkel, telefonnal, levelekkel, és végül az apró lugas, amelyet befut a vadszőlő, s melegít a késő őszi nap, és ahol olyan jól lehet beszélgetni.
S már hatalmas késsel szeli a kenyeret. — „,Egyél te is, biztos éhes vagy!" —, mert érkeznek a szobrok. Grigione, a pákosztos, örökké éhes, nagy szürke macska máris fülel. Valóban, nyílik a kertajtó, és hozzák a Kavicsasszonyokat, a Bikák is hamarosan a földön öklelik egy-mást, ismét állványon a Bacchánsnők, és fény csillan a Szép Partenopea testén. A lugas megtelik szoborral, rögtönzött kiállítás a szabad ég alatt.
De a tárlat egyre csak bővül. Hárman vannak a szoborhordozók. Egy izmos, hosszú fürtű ifjú Apollo a kapitány — ő viszi a terhek nehezét —, és bölcs intésére emel, tesz-vesz, igazít két idősebb társa. Az Aspromonte bumfordi tömbje érkezik. A kapitány a hasán egyensúlyozza a kétszázötven kilós kolosszust, úgy csúsztatja féltve, finoman a fal mellé. „Látod, a szeme se rebben" — mondja Tot, és mosolyából, szavából több érződik, mint a szakértelem, a munka elismerése. Valahogy ez is: „Tudom én, hogyan kell ezt csinálni, magam is megtenném, csak most más dolgom van". A munka lassan végéhez ér. Még a Protesttel bíbelődnek a műteremben — nincs káromkodás, türelmetlenség, nincs „unom már" — egy fél óra hosszat. Aztán nyújtózkodás, uzsonna, nevetés, búcsú.
Mit ténferegjek itt, nem hagyom dolgozni. A műterem munkaasztalán ott az épülő Nemzeti Könyvtár tervrajza, mellette a készülő homlokzati plasztika „makettskicce". Holnapután jár le a pályázat. Menni készülök. Megérzi. „Ugyan maradj, hiszen még nem is beszélgettünk, különben is nemsokára ifjú barátok érkeznek, telefonáltak." S mint a végszóra a válasz: csengetnek. Három fiatalember toppan be. A főiskola évei régen mögöttük. Grafikusok, festőművészek. Hosszú hetek óta barangolnak Olaszország-szerte. A „mediterrán kultúra" terhesen nagy tarisznyájával a vállukon, most összevetik a betűt a valósággal". És élvén és érteni akarván a jelen világát: szűk ösvényeken bolyonganak a múltban. És templomok bronzkapuit tapogatják, és nézik fakuló színeit régi freskóknak, és lovasszobrokat és torzókat szemlélgetve keresik holt mesterek vélt vagy valódi igazát.

Totnak tetszik a szenvelgés nélküli, nyílt szó, nagyon tetszik neki — mert hiszen már réges-régen a kis lugas mélyén ülünk — s faggatja, és „provokálja" ifjú barátait, és vitázik, adomázik, és megosztja velük kétségeit, reményet, kitárja előttük a szívét.
Aztán hirtelen a mába csöppenünk. És haza.
— Pogány kiváló ember — mondja —, az Iparművészeti Főiskola nagyszerű friss műhely.
— A Mester hazabeszél, tiszteletbeli tanára — veti oda nevetve az egyik ifjú.
— Büszke is vagyok rá, előadást is tartanék, ha hívnának.
— Miről?
— A viaszöntésről. Nem ismerik. Kár, nagy kár.
És előadást rögtönöz a viaszöntés „kézhez simuló" technikájáról, eszközgazdaságáról, lehetőségeiről.
Már-már úgy tűnik, végleg odahaza maradunk. Valaki Viltet említi. Kapva kap a szón. Fantáziadús üvegkombinációiról beszél, látszik, jól ismeri, szereti.
— Kár, hogy síküveg —j egyzi meg —, folytüveg kellett volna. Aztán mint egy művészi mottóként — gondolom szimbolikusan is érti, valódi értelmén is — hozzáteszi:
— Csak azt tudom szeretni, amiről érzem, meg is tudom fogni.
— Ez volt. Mester, síküveg, ezzel kellett dolgoznia — véli védeni Viltet az egyik fiatal.
Nevetéssel oldja a feszültséget, de szóval is:
— Megérdemli a védelmet, de — hálisten — nem szorul rá.
Segal, Rauschenberg, Oldenburg neve röppen fel, tán mert a pop-art aztán istenigazában kézzel fogható. Mindjárt példa is akad valakinél: „Egy fehér gipszszobor igazi konyhában, milyen mélységesen kifejezi a magányt". S a példához rögtön az elmélet: „Kellett már valami új a tassizmus űrje, csődje után".
Elemében van, visszavág.:
— Más malomban őrölünk. A pop-art amerikai ügy, csakis Amerikában érthető. Nem hozott új törvényt, nem általánosítható. Én ismerem az amerikai kommersz világot, megértem hát őket. Aki látta a gyorskiszolgálók soha ki nem fogyó bifszteksivatagát, érteni kezdi Oldenburg bifsztekvonulatait. De idehozni, gyökeréből kitépni, ugyan minek?
S most újra anekdotával fűszerezi a komoly szót.
„Egy milliomos gyűjtő vendége voltam — ó sznobok mindent széjjeltaposó nyüzsgése — éppen le akartam telepedni egy kanapéféleségre, ám gazdag vendéglátom haját tépve rohant hozzám : az istenit, rá ne üljön, ez egy Oldenburg!"
S már a műkereskedők diktatúrája, a „csinált művészet” homunkulusza a beszélgetés témája. Aztán a technika, a gép világa, a jövő, amelynek — úgy érzi — nem kell többé a mai értelemben vett művészet. „Mi vagyunk az utolsó romantikusok, de protestálok — és szobraira mutat —, amíg tudok."
Még jó, hogy mindenkinek korog a gyomra, így hát senki sem esik különösen kétségbe. A fiúk sietnek — valahol olcsó ebédre fizettek elő —, egyikükkel még megígérteti, holnap visszajöjjön ám, elmennek a nyomdába, kap tűt, festéket, mindent, lemezre karcolhatja friss terveit, amiről beszélt. Nagyon kíváncsi rá, mit tud a fiú.
Mert a nagyképűség idegen a lényétől. Egyszerű szavak, egyszerű tettek embere ő. Csak adni tud. önzetlenül. önmagát, cigarettáját, ételét. És tudni kíván mindent, s megérteni vágyik mindent és élni a teljes életét. Amíg lehet.
Már újra vidám.
— Ne menjünk sehová, együnk valami maradékot. Jó?
— Jó!
S már keveri, és fűszerezi, melegíti a „maradékot". Tegnap főzte: olaszos lencseleves és paprikáskrumpli. És dicséri az olasz konyha ízét. — „Ez se kutya, nemcsak a miénk" —, és utána telefonál és tárgyal. És dolgozna is, ha hagynám. Meg nyugtalan is. És aztán újra kint ülünk a lugasban. A függőágy most már csak a miénk — egyedül vagyunk. Grigione, ki tudja, hol kujtorog —, és felfakadnak emlékek, gondok: gyerekkor, lázadások, a Bauhaus-világa, háború, szerelem, betegség, kenyérharc, és a ma küzdelmei is. És kérdez az otthoniakról — mindenkit ismer. És pesti tervekről beszél — „jó lenne gyakrabban hazajárni" — olyanokról is, akik bántják, pedig erre igazán nem szolgált rá.
Éjfél felé járhat. Túl a vacsorán, állunk az utcán, a kis bárt most zárják. — „Buona notte, Maestro", köszöntik —, már mennék. Hirteln megfordul: „Hazaviszlek. Nem, inkább megmutatom előbb az esti Rómát". Már a fehér sportkocsiban ülünk, és robogunk. Úgy tűnik, nem csupán benzin hajtja a kocsit, gazdája dinamizmusa is. S felcsillan a Tevere tükre, felsejlik a Colosseum masszív sziluettje, s máris ott állunk a Capitoliumon, Marcus Aurelius szobra tövében, suttog, magyaráz, aztán csak hallgatunk. S feketének tűnő cédrusok övezte tájon át suhanunk, széles utakon, a Trastevere sikátoraiban is, mígnem egyszer csak felsötétlik Bernini kolonádjaínak erdeje. S utána haza. Végig a Via Nazionálén, el a Termini előtt, a Piazza Indipendenzáig. Köszönünk egymásnak — „holnap is találkozunk" —, aztán felzúg a motor, a fehér kocsi megugrik, s mintha sosem láttam volna., eltűnik az, éjszakában.