Amerigo Tot, a kérdező művész

Mindenki, aki a tollával keresi kenyerét, legyen költő, író vagy újságíró, mindig azt a bizonyos múzsát várja. Várja azt a valamit, ami „elkapja" egy élmény hatására amikor azt mondja: „ezt kell megírni!"
Valahogy „így jártam" én is Amerigo Tot debreceni kiállításán ahol ráadásul abban a különleges szerencsében volt részem, hogy a Mesterrel találkozhattam. Nem mint újságíró, s nem is személyesen (hiszen az őt körülvevő tömeg egy tagja voltam csupán), de láttam, hallottam beszélni, csodáltam kiállított művelt, és megvettem a kiállítás ízléses katalógusát. Ez minden, és mégis milyen mérhetetlenül sok...
Meglátni és rögvest rokonszenvezni vele, lényéből, hatvanévesen is fiatalos tempójából természetesen következik. Hangja, ez a szokatlanul mély tónusú különlegesen tiszta és ízes magyal hang gyönyörködtetően meglepő. Harmincegynéhány külföldi esztendő után... És amit mond! Tompa Mihályt idéz: „... neked két hazát adott végzeted", aztán Ady „Föl-földobott kő"-jét emlegeti, ha az otthon és itthon kerül szóba, a magyar szív és olasz állampolgárság.
Én azt hiszem, hogy személyi adatoktól független, internacionális Ő. Mint Leonardo, Watt, Semmelweis, Solohov és a többiek számítottak (számítanak) a maguk korában. Mind, akik valamilyen formában letették voksukat az emberiség képzeletbeli asztalára... Es micsoda voks ez?!
A dimenziók csodálatos látásmódjával megáldott mester túlnőtt alkotásaiban csak magasabb régióknak szánt intellektuális — véleményem szerint éppen ezért pusztán l'art pour l'art — művészeten és az emberekhez, (értőkhöz és magyarázathoz nem értőkhöz egyaránt) szól. Hozzánk, hozzátok, hozzám. Az egyszerű, művészileg nem elemző réteghez is, akik jószerével az élményt sem tudják (vagy nem akarják?) magyarázni, csak élvezik, illetve nem élvezik az alkotásokat. Mindenkihez szól, sőt — ekkor éreztem először életemben a korban élő művészet lényegét — mindenkitől kérdez...
Például: mitől kavicsmagasságúak a „Kavicsasszony"-ok? Vajon a nő, az asszony mitől csiszotódik olyanná, mint a folyó medrében alakuló kavicsszemcsék? Vagy: a férfi és nő már-már nonfigurativ párosítása az almával miért kapta „Az alma mítosza" címet? Más. Mi az a kézzelfogható különbség a „Falusi üdvözlégy" és a „Városi látogatás" nyilvánvalóan azonos szituációinak szoborkompozíciói között? Netalán: hogyan lehet a reneszánsznál reneszánszabb „Csurgói Madonná"-t és az absztraktnál absztraktabb „Őfelsége, a Kilowatt"-ot ilyen képtelen, ugyanakkor mégis tökéletes harmóniával egy kiállításon egymás mellé helyezni? Megkérdezhető: miben rejlik az a delejes hatás, amivel az „Aretono illusztráció" grafikasorozat vonzza a szemet, úgy, hogy az ember a félreérthetetlenül pikáns vonalakat nem érti félre?
De folytathatnám, külön-külön, minden egyes kiállitott művel. A Mester izgató, érdekfeszítő gondolatokat asszociáltat a nézővel. És mindenki meghallja, mindenki reagál reá. A művész, az egyetemi tanár, a hortobágyi pásztor; műértő és nem műértő egyaránt.
Az utóbbi csoportba tartozó újságíró is... aki nem tett mást, csak ezzel a pár sorral köszönte meg az élményt.