A hét interjúja Amerigo Tot-tal

Az álom tehát valóra vált. Amerigo Tot — aki 1930-ban Tóth Imre néven indult útnak szerencsét keresni idegen tájakon — hazaérkezett a Műcsarnokba. Életműve három camionba zsúfolva robogott Rómától Budapestig. A világhírű művész most úgy áll ott szobrai között, mintha maga is közülük való volna: mintha markáns arcát, tagbaszakadt alakját és egész robosztus önmagát kőből faragta volna ilyen magányosnak, élesen körvonalazottnak és mégis kitárulkozónak.
A három nagy teremben szobrok, képek, száznál több alkotás. Amerigo Tot csaknem egy év óta készült Rómában élete elsó magyarországi kiállítására. Nagy munkával kutatta föl innen-onnan, Európa több országából, sőt Amerikából is, régi és újabb szobrait, öntvényeket csinált róluk, talpazatokat fabrikált hozzájuk. Vajon miféle elképzelés fűtötte válogatásában, mit akar önmagából megmutatni?
— 1937-tól máig vagyok az, ami itt látható. Engem itthon nem ismertek, jóformán csak a római Termini pályaudvar homlokzata után figyeltek rám. S most itt az alkalom, hogy elmeséljem egész életemet. Ami voltam, s ami vagyok. Hogy miért épp 1937-től? Mert így érzem, akkor teljesedett ki munkásságomban a renaissance-inspiráció. Ez a kiteljesedés számomra egyszersmind egy időszak befejezése. A következő a háborús sokk: ez idézte elő a forma eltorzulását.
Pályája kavicskorszakának ezt nevezte. Akkor születtek szép, zárt kompozíciójú, kuporgó női figurái.
— A kavics úgy jön a világra, hogy a szikla legördül a hegyoromról, és a természet évezredekig csiszolja, valóságos szobrászmunkát végez rajta. De a kavicsban mindörökre benne marad az egész hegy. A forma ezúttal alkotóelem. A zártság is ebből az ideából ered. Olyan ez, mint amikor egy író egyik mondata szervesen a másikból következik, elválhatatlanul összetartoznak.
A figuratívtól az absztraktig, a bronztól a fáig és a lenyűgöző rajzokig, litográfiákig együtt látunk Amerigo Tot életéből harminc évet. Ott sorakoznak a különféle stílusú, más-más arculatú és anyagú művek egymással szembesítve. Mit érez az alkotó most, amikor körültekint? Melyik a hiteles, az igazi?
— Egymástól elütő gyermekeim ezek, de nyilvánvaló, hogy valamennyien egy apától fogantattak. Mindig az történik, hogy amikor egyik vagy másik kifejezési forma megrögződik bennem, akkor hirtelen irányt változtatok. Hogy melyik az igazi? Talán az, amelyik holnap jön. Ma a fa anyagát szeretem leginkább, a fában ősi erő él, majdhogynem biblikus erő, nem vallási értelemben, hanem monumentalitását illetően. Régi és mégis mai: engedelmes az anyaga.
Megcsodálom azt a hatalmas karika formából kibontakozó kompozíciót. amellyel Tot a szovjet iker-űrrepülőknek tisztelgett.
— Ugye — mondja harsányan —, a karika, mintha vasból volna. Ugye fából is lehet vaskarikát csinálni. Ez az absztrakt fogalom afféle régi magyar szójáték. Értelme is a magyar leleményre utal: a lehetetlen is lehetséges.
— Milyennek látja munkásságában a holnapot?
— Nincs előttem semmiféle válaszút. Maga az esztétika került válságba. Nincsenek vezető művészek, vannak, akik csoportokba tömörülnek, van aki magányosan járja útját, mint énmagam.
A kiállításon nemcsak korszakok határolják el Amerigo Tot más-másféle megnyilatkozásait. Itt látjuk például azt a híres művét, amelynek a velencei Biennálén volt emlékezetes sikere 1962-ben. Díszhelyre az olasz pavilon bejárata elé állították: „Őfelsége, a kilowatt" — ez a címe. A másik, a legújabb: a gyengéd szépségű, harmonikus kompozíciójú „Csurgói Madonna", amelyet szülőfalujának mintázott és hozott ajándékba. Ez is, az is Amerigo Tot.
A kiállítást, amikor itt lejár az ideje, elviszik Tihanyba, s ott mutatják be szeptemberig. Valahol azt olvastam, hogy Amerigo Tot figurája ismét feltűnt az egyik olasz filmben? Megint felcsapott filmszínésznek ?
— Meglehetős nagy szerepet játszom. A Satyriconban Lycát, a hajótulajdonost. Nem a Felliniében, hanem a másikban: a Polidoroéban, amelyet nemrég betiltottak. Felhivtak egyik péntek reggel, hogy vállalom-e? Azt mondtam, hogy szombat-vasárnap-hétfőn ráérek, ha nekik akkor megfelelő, én megcsinálom. Így is történt. Mulattat a filmezés, egy kis kikapcsolódás. A filmben a színész: az anyag, a fa, a bronz, a kő. A rendező pedig, s csakis ő, a művész, a szobrász. Forgatás közben legalább megísmerkedek azzal is, mit érez az anyag, amikor formálják.
Nézőszög és alkat dolga: ki mit lát valamiben. Az egyik: a film szobrásszemmel. A másik: a szobrász filmszemmel. Ezt majd a Satyriconban látjuk, ha ugyan láthatjuk valamikor az olaszországi betiltás után.